Ujfalusi Edit: Érzés

Néha nem érezlek magamhoz közel már,

Olyan messze vagy, és én nem találok rád,

Ilyenkor…

Kifutnék e világból eszemet vesztve,

Magamat, magamba zárnám mindörökre.

2012. március 07.

A templomban

Arannyal fonta be az ablakot a nap,

mikor imára emelte kezét a pap,

fényárban ragyogott középen az oltár,

áldást zengve felcsendült a szent zsoltár.

A pap arra kérte a hatalmas Istent,

a földön csak szeretet uraljon mindent,

a fiú szeresse anyját és az apját,

asztalra adjon éltető bort, és búzát.

Hátul a padban egyedül térdelt egy lány,

könnycsepp gördült végig szép, szomorú arcán,

imára kulcsolta reszkető két kezét,

némán könyörögve kérte jó Istenét.

„Add jó Istenem, hogy tovább ne szenvedjen,

s én mosolyogva, könnyedén elengedjem,

fogadd be őt ölelő, kitárt karokkal,

ezután veled éljen  és az angyalokkal.”

Emlékeim ( részlet)

Ahogy telnek az évek, az ember egyre többet emlékezik, újra és újra átgondol régi emlékeket, sok mindent megbán, és ahogy egyre bölcsebb, tapasztaltabb lesz, már azt is tudja mit kellett volna másképp csinálnia.

Mostanában sokat gondolok a gyerekkoromra, az én drága nagyszüleimre, a kertre, a régi tornácos házra a zsalugáteres ablakokkal, a tornác végére, ahol tavasszal nyíltak a lila orgonák, és ahová gyerekkoromban oly sokszor elbújtam az orgonák dús lombja mögé álmodozni, vagy éppen hallgatni az esőcseppeket. Ha orgona illatot érzek, még ma is az az érzés kerít hatalmába.

Az óriási nagy gyümölcsös kert,  tele volt gyümölcsfákkal a  közepén végig egres bokrokkal, a kerítésnél rengeteg, sűrű málnabokrokkal. A kert közepén almafa, amin nyár elején mindig óriási aranyszínű  almák teremtek, és amit nagyapám mindig a kalapjában kínált nekünk. A kert négy sarkában égig érő körtefák, amit még a dédnagyapám ültetett, egyik közülük mézes körtét termett. Ezen kívül még több meggyfa, szilvafa és almafa volt a kertben.

Az egész kertben sejtelmes fények voltak, a kert legvége olyan messze volt, hogy féltem egyedül hátra menni. A térdig érő selymes fű simogatta a lábszáram és valami földöntúli fény ragyogott mindenhol. A csendet szinte tapintani lehetett, csak egy-egy kotkodácsolás, szekérzörgés vagy a déli harangszó zavarta meg. Erre a kertre én úgy emlékszem mint egy gyönyörű, titokzatos, elvarázsolt helyre.

Gyerekkorom pár évét Székelyföldön, a nagyszüleimnél töltöttem, a húgommal és az öcsémmel együtt.  A szüleim nagyon hiányoztak, de gyakran meglátogattak. Amikor elmentek mindig megszöktek előlünk, gondolom azért, hogy ne sírjunk utánuk vagy inkább, hogy ők ne lássanak sírni minket.

A tél székelyföldön mindig nagyon hideg volt, gyakori volt a mínusz harminc fok is. Óriási volt a hó, csillogott a szikrázó napsütésben, és mi ahogy vettük a levegőt, az orrunk összefagyott. Az utcában a gyerekek szinte egész nap kint szánkóztak az utcán, a dombokon.

A szánt húzó lovakon csengő volt, és amikor a házunk előtt elhaladtak, a csengő hangja összekeveredett a lovak patazajával.  Bent a meleg szobában, ropogott a tűz a kályhában,   nagyapám mindig vigyázott, hogy ki ne aludjon, és be kell látni, hogy nagy élvezettel csinálta.  „Csak meg ne fázzanak ezek a leányok” mondta mindig.  A sparhelt szélén, télen mindig ott volt egy - két alma, amitől finom illat terjengett a házban. A nagyanyám, finom menta teát főzött, amit nyáron a kertünkben szedett, és mézzel édesített.

Emlékszem a télen kiterített, megfagyott ruha illatára.  A   tornácra terített,  télen csontkeménnyé fagyott ruhát, mikor leszedte nagyanyám a szárítóról és behozta, mi gyerekek talpra állítottuk a nadrágot, harisnyát és nagyokat nevettünk. 

Emlékszem egy karácsonyra, hét-nyolc évesek lehettünk. Édesanyám vitt minket nagyanyámékhoz. Szenteste érkeztünk késő délután és már sötét volt. Akkoriban minden este elvették a villanyt, az sem számított, hogy karácsony volt. Akkor tiltott ünnepnek számított.  Amint mentünk fel a lépcsőn és megláttuk az ablakon keresztül a karácsonyfát, az égő gyertyákkal, maga volt a csoda. Bementünk a szobába, és ott volt!  Plafonig ért,  telis-tele volt gyönyörű, fényes, piros almával, aranydióval és keksszel. A fenyőágakon  fehér vatta volt, mintha bent is esett volna a hó. És az illat, ahogy a fenyő, az alma, sütemény és töltött káposzta illata összekeveredett a karácsony hangulatával, a gyertya fénye, ahogy táncolt a falon, a tűz ropogása, minden varázslatos volt, és megismételhetetlen.

...

beléd ragadt emlékek,                                 

marnak engem és égetnek,      

majd tépik fecnikre ujjaim,        

képek, elmúlt szavak százait.     

te ülsz magányodban némán,               

nézel, nézel csendben énrám,

sivataggá megszáradt  torkom, 

üvöltve  átkozza el sorsom.

Ujfalusi Edit: Az élet egy csoda

Fotó: Ujfalusi Károly

Én azt érzem néha,

az élet egy  csoda,

maga a mennyország,

egy gyönyörű világ.

A nap arannyal süt,

életet földre küld,

minden olyan csodás,

mint égi látomás.

Aztán beborul az ég,

minden sötétben ég,

ez a pokol, érzem…

félelem a létem.

Csillagos újra az ég,

és felragyog ismét

sötét után a fény,

születő új remény.

Megint csak azt érzem,

egy csoda az élet,

a mennyország maga,

boldogság ablaka. 

Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal

Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.

Ujfalusi Edit: Ajándék

Fotó: Ujfalusi Károly

Ez a vers csak a tiéd,                         

szívemből jött őszintén.                           

Mit jelentesz te nekem?                     

Te vagy nekem örömöm,                   

boldogságos börtönöm,                    

fájdalmam és  bánatom,                        

életem  és halálom,                             

rejtély vagy és nyitott könyv,                        

arcom az arcodhoz ér,                                    

simogató puha kéz,                            

izgalom, és édes méz,                         

vállamat betakaró,                                 

tündérnyelven  suttogó,                     

oltalmazó s ölelő,                               

vad szenvedélyt kereső.                     

Szenvedés és gyötrelem,                    

mi ez, ha nem szerelem?